15. rész

Jó olvasást Melcsi M. :)

* Dani *

Gyorsan oda futottam hozzá és megnéztem, hogy van. A kocsi, ami elütötte gyorsan el is húzott nem segített rajta. Nem volt eszméleténél és mivel egyedül voltam a legjobb, amit tehettem, hogy gyorsan hívtam a mentőket…

Szerencsére nem messze volt egy mentőautó, amit ide tudtak küldeni így öt perc után ide is értek. Addig Emma mellett voltam, még a mentősök se tudtak könnyen elküldeni mellőle.

- Kérem, menjen innen, hogy segíteni tudjunk rajta. – szólítottak fel.

- Nem, az én hibám volt mellette akarok maradni. – mondtam könnyekkel küszködve..

- Figyeljen, bejöhet velük a kórházba, de kérem, engedjen minket oda! – mondták határozottan a mentősök, mert a türelmük kezdett elfogyni

- Rendben..

Bár vonakodva, de felálltam mellőle és távolról figyeltem mit csinálnak vele. Egy rendőr oda jött hozzám és megkért, hogy mondjam el mi történt. Nehezemre esett, de meg tettem, tudtam, hogy csak így fogják tudni elkapni azt a rohadékot, aki ezt tette vele.. Leginkább az én hibám volt, én tehetek róla, hogy ez történt, de ő is jobban figyelhetett volna és itt maradhatott volna vállalni a tette következményét.

Olyan húsz perc múlva, mikor stabilizálták az állapotát az egyik mentős szólt, hogy beviszik a kórházba, és ha tényleg akarok, velük mehetek. Gyorsan elfogadtam és bepattantam mellé az autóba.

*másfél órával később*

A kórházig kb. fél óra volt az út, és ahogy megérkeztünk gyorsan betolták a vizsgálóba, ahol már egy orvos várta őket. Nem tudom, mennyire lehet súlyos az állapota, de nagyon aggódom.. Már vagy egy órája történt ez és még mindig nem jött ki senki.. Időközben felhívtam Dávidot, aki rögtön ide sietett, itt ül mellettem és próbál nyugtatni, de nem tudok lenyugodni addig, amíg nem mondanak valamit. Gondolom már a családjának is szóltak, de akkor mér nincsenek még itt?

Cipődobogásra lettem figyelmes és mikor felnéztem megláttam Anitát és az anyukájukat errefelé futni.

- Te meg mi a francot keresel itt?? – támadt nekem Ani.

Nem voltam képes megszólalni, Dávidnak is nagy nehezen tudtam elmondani mi történt. Mázlimra most is megmentett, mint általában szokott.

- Képzeld ő hívta ki a mentőket, ő jött be vele és végig itt ült mióta behozták. – mondta egy kicsit felemelve a hangját.

Bár ő nem nagyon ismeri Emmát, de ő is ideges volt és aggódott. Amanda, ahogy meghallotta ezt rögtön a nyakamba ugrott és sírva köszönte meg nekem. Ami hiába volt, hisz ha én nem vagyok ott, akkor meg se történt volna ez az egész..

- Jó bocs.. – szólalt meg Ani, sírva – Csak annyira aggódom.

- Semmi. – szólaltam meg végre – Tudom. Én is. – erre csak egy utálkozó pillantást kaptam – Ne nézz, így mert én nem akarok Emmának semmi rosszat. Pannival, ami történt az csak egy félre értés volt és nem tudom mit mondott nektek, amiért ennyire megutáltatok... De én tényleg komolyan gondolom.. Úgy érzem, a szívem szakad meg, nem ismerem, elismerem, de szeretem őt erre ma jöttem rá mikor láttam... – nem voltam képes kimondani – azt.. ami.. történt..  

A mire végig mondtam könnycseppek folytak le az arcomról szinte sírtam. Meg se próbáltam eltakarni nem számított ki lát csak az, hogy Emma jól legyen.. Az, amin nagyon meglepődtem az az volt, hogy Anita is a nyakamba borult..

Egyszer csak nyílt az ajtó és kijött rajta az orvos. Egy emberként fordultunk felé és néztünk rá kérdőn, mire belekezdett.

- Jó napot! Gondolom maguk Emma Morgenstern hozzá tartozói. – egyszerre bólintottunk, mire fojtatta – Emma szerencsére jobban van. De azért van jó pár sérülése, eltört két bordája, a jobb alkarja és enyhe agyrázkódása és még pár horzsolása van, de belső vérzése nem volt így nem kellett megműtenünk. Nem sokára át viszik a 215-ös szobába.

- Bemehetünk hozzá? – kérdeztem

- Persze, de még mindig nincs eszméleténél. Szeretném megkérni önöket, hogy míg mást nem mondok, maximum két ember menjen be hozzá egyszerre.

- Rendben és nagyon köszönjük Doktor úr. – szólalt meg Amanda.

- Kérem, ez a munkám. Majd még később vissza jövök, ellenőrizni az állapotát. Addig is, viszlát. – és ezzel ott hagyott minket.

- Na, jó srácok menyünk fel ahhoz a kórteremhez, amit a Doktor úr mondott. – adta ki az utasítást Amanda.

Felérve mindenki leült és vártuk mikor tolják be Emmát, kis idő után Ani félre hívott, amit furcsálltam..

- Nézd, még mindig nem bízom benned, de amit, lent mondtál meghatott, nagyon őszintének tűntél, és ha gondolod, segítek neked. Szeretném boldognak látni a húgomat, és ha ehhez te vagy a kulcs hát legyen. De ha megbántod..

- Jó tudom, bosszút állsz rajtam. Nagyon köszönöm és tudom nehéz lesz vissza nyernem mindenki bizalmát, de megpróbálom. Csak tényleg szükségem van, a segítségedre egyedül tehetetlen vagyok..

- Figyelj ezt már megbeszéltük, segítek, oké? – nézz rám biztatóan.

- Igen.

Hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem és mikor felfogtam mit tettem, eszembe jutott lehet túl messzire mentem? De nem, mert meglepetésemre visszaölelt.

Mikor elengedtem lefagyott, és nem tudtam mi történt, csak annyit csinált, hogy a hátam mögé mutatott és akkor megláttam őt, ahogy betolják a szobájába. Elsőnek az anyukájuk és Anita ment be aztán én…